Az élet közepén

Az ember azzá lesz, amivé válhat. Sokan elhiszik a mesét, hogy „bármivé válhatnak”. Életük közepére érve azonban rájönnek, hogy ők nem „bármivé” váltak, csupán azzá, ami bennük rejlett.

 

Életünk egy könyv, melynek minden fejezete egy-egy életszakaszunk. Van, akinek vastag, tele színes képekkel, de van, akinek soványkára, bár nem feltétlen sivárra sikeredett. Minden fejezet új küzdelmeket, olykor megoldhatatlannak tűnő feladatokat jelent, újabb és újabb fordulópontokkal, ám itt hősünk nem a kannibálok földjére vetődik, hanem férj, majd apa lesz, aztán egyszer csak középkorú. Ez a fejezet meglehetősen drámai, hősünk ekkor kezdi megtapasztalni az öregedés , a hanyatlás jeleit: a romló memóriát, a gyengülő egészséget, a csökkenő nemi funkciókat, a bőr ráncosodását, a haj ritkulását, és egyre gyakrabban szólítják bácsinak vagy néninek.

Az ún. életközép krízis sok ember könyvének legmegrázóbb fejezete. A nagy feladatok teljesítése utáni szusszanóban az emberek egy része hirtelen kiábrándul. Teljesítménycentrikus világunkban kevesen dőlhetnek hátra elégedetten, felépített „birodalmukat” szemlélve. Sokaknak a „nagy” feladatok az élet minimális feltételeit jelentik. Erre ment el az élet java? Mindenki a fölötte állókhoz méri magát, és mások sikerének, gazdagságának, érdekes életének árnyékában az emberek kisszerűnek, jelentéktelennek, értéktelennek érzik életüket. Meg aztán ott vannak a szép tervek, amikkel sokan nekiindultak az életnek. Sikert, kalandokat, utazást, boldog életet, pazar házat, nagy családot, harmonikus házasságot, szép és okos gyerekeket, szeretetet álmodtak maguknak. És maradtak átlagosak, szürkék, anyagi javakban szűkölködők, éldegélnek egy szűkös lakásban, megunt, sivárnak ítélt házasságban. Az élet derekán megvont mérleg a legtöbb ember számára elkeserítő, és azt sugallja: ha eddig nem sikerült, most már ne várj csodát.

Ez az a kor, amikorra kimerülnek az elemek, elvész az energia, megcsappan az egészség, és minden olyan reménytelenné válik. A lemondás, a tehetetlenség, az értéktelenség érzése olyan, mint a méreg, szétmar mindent, amivel és akivel kapcsolatba kerül.

Az életközépi válság jellegzetesen a nyugati civilizáció problémája, keleten ezt nem ismerik. A keleti ember szorgos hangyának gondolja magát, aki végzi a rárótt feladatokat, s értékét helytállása és alkalmazkodása adja.

Korunk a fiatalság kora, az öregségre egyetlen mentség van, a szellemi nagyság vagy a gazdagság. Mert a fiatalság ígéret, az öregség pedig be nem váltott ígéret. A fogyasztói társadalom pedig remekül meglovagolja ezeket a hamis értékeket. A meghasonlás elől aztán sokan külső kapcsolatokba, italba, vallásba menekülnek, feldúlva addigi életüket és családjukat. Vagy maradnak és depresszióssá válnak.

Az életben a 30-40-es évek után sok olyan problémával, tragédiával szembesülünk, ami része az életnek. Ha lever minket egy barát, rokon halála, ha munkanélkülivé válunk, ha házasságunkban már nem a régi tűz lobog, ha gyermekeink felnőttek és kiröpülnek a fészekből, ezek nem abból fakadnak, hogy megöregedtünk.

Persze életközépi krízist bárki „csinálhat” magának. Emeljük például magunk előtt magasabbra a lécet, mint amit át tudunk ugrani, vagy vágyakozzunk újra fiatalnak és szépnek lenni . Irreális dolgokra vágyni: mesterségesen gerjesztett frusztráció. Életkorunk, adottságaink, képességeink tudomásulvétele nem vereség, hanem reális önértékelés.

Az időben kibontakozó életünkben önmagunkat valósítjuk meg. Tetszik, nem tetszik, életünk szőröstül-bőröstül mi vagyunk. Ha nem vagyunk elégedettek, változtassunk! De becsüljük meg, amit elértünk! Sok ember nem önmaga, hanem valaki más szeretne lenni. Milyen banálisan hangzik, hogy „fogadd el önmagad”. Pedig mégis ez az egyetlen kiút. (A teljes cikk a tenyek-tevhitek.hu oldalon olvasható.)

Szendi Gábor
klinikai szakpszichológus

Share
 
   
Nyomtat�bar�t verzi� Ismer�snek aj�nlom H�reink
Lapszeml�re feliratkoz�s Hasznos linkek Orvost Keresek
Vissza Fel Kezd�lap R�lunk