Mi jut eszébe, ha azt hallja: időzavar? Saját életének hétköznapjai? A folytonos rohanás? A szakadatlan igyekezet, hogy behozza egyre gyarapodó lemaradásait; hogy sikerüljön elvégeznie határidős munkáit; hogy beváltsa a másoknak – jóhiszeműen, őszinte szívvel – tett ígéreteit? Hogy végre egyszer „kipipálhassa” a maga előtt görgetett feladat-tömeget, s azt lezárva, „tiszta lappal” indulhasson?

Sokan vágyunk erre egy életen át, s a szerencsések meg is kapják ezt a lehetőséget – életük végén…

A „kipipálás” joga ugyanis, kegyelmi állapot, melyet nem adnak egykönnyen. Életünk során sok kis pipát tehetünk, s valljuk be, mindegyikük hihetetlenül jó érzés, a végső nagy pipával azonban azt nyilvánítjuk ki, hogy befejeztük, elvégeztük, amiért jöttünk, mindenkinek megadtuk, ami jár, nincs már több dolgunk itt, tehát mehetünk. Mindez azért kegyelmi állapot, mert sokan dolgavégezetlenül, elégedetlenül, az élettel szemben követelőzve, abba görcsösen kapaszkodva, csalódottan távoznak.

E megközelítésben, az időzavart azon ösztönös, végtelen jó szándékú igyekezetünk kelti, hogy a lényünk számára nehezen megszokható, kezelhető, rendkívül rövid élet-intervallumon belül, a lehető legnagyobb mértékben megfeleljünk a magunk, illetve a világ velünk szemben támasztott követelményeinek. Ha megfelelünk az elvárásoknak, akkor: jók vagyunk. Maximalizmusunk persze nem engedi, hogy még kudarc esetén is jónak érezhessük magunkat. Úgy véljük: ami tökéletes, az a jó. (Mindez nem feltétlenül esik egybe a „végső megítéltetésünkkor” használt mércével, de ez nem a mi kompetenciánk.) Nem merünk „csak” elég jók lenni, ezért nem fér bele a „lazítás”, szorgalmasan gyártjuk a „pipákat”, s nem értjük, miért nem érünk a dolgok végére, miért nem jön már el végre az a tiszta lap.

A vágyott tiszta lappal indulni, leginkább életünk kezdetén van lehetőségünk, s meg is kapjuk ehhez a jogot nem is egyszer, akár ezerszer is. Kérdéses ugyan, hogy létezik-e olyan emberi lény, aki bölcsességénél fogva, előtte mindent letéve és elvégezve, valóban batyu nélkül, üres kézzel érkezik.

A „dolgok vége” vélhetően majd életünk végén jön el, ha egyáltalán eljön. Tartalmas életünk pedig a fejlődésünket szolgálja – minden küzdelem vagy nehézség, melyet legyőzünk, megoldunk egy-egy lépcsőfok utunkon felfelé, melyet nem lehet átugorni, csak esetleg megkerülni, megúszni. A kevésbé „bevállalósak” ezt teszik, ám fontos tudni, hogy a kerülőút nem ugyanoda vezet vissza, hanem egészen máshová – igaz ugyan, hogy az az ösvény kellemesebb, lankásabb lehet, ám minőségileg teljesen más. Mindez a kiinduló pontból nem látszik, csak visszatekintve derül ki.

Tömör, bölcs és beszédes a magyar nyelv: IDŐzavar – a tér és idő szűk dimenziójába szorítva, hogyne zavarna minket az idő, amit ráadásul – jelenünkben – egyre gyorsulni érzünk, megrövidítve ezzel a ránk osztott, egységnyi élet-időt. Figyeljük meg, hogyan reagálunk az időzavarra: türelmetlenül, ingerülten, szorongva, sőt akár félelemmel is. Az idő tehát a szűk keresztmetszet, amiből kevés van, ami fogy – emiatt egyre nagyobb érték.

Közeledik a Karácsony. Gondolkodunk, hogy kinek mit ajándékozzunk. Készül a lista, amelyen különféle tárgyak szerepelnek, s szinte látjuk is, amint ezek szépen becsomagolva, a karácsonyfa alá kerülnek – további sorsukat mindannyian jól ismerjük.

Családunknak szeretnénk – lehetőségeinkhez mérten – a legszebbet, legnagyobbat és legértékesebbet ajándékozni, így kimutatva feléjük szeretetünket. Mi lenne, ha idén még értékesebb ajándékot kapnának? Időnket, figyelmünket, törődésünket – valamilyen közösen megélt öröm, extrém kaland, különleges esemény, olyan élményteli közös program formájában, amelyet az év során talán nem engednénk meg magunknak? Ezeket soha, senki el nem veheti tőlünk, mert maradandó emlékek, ráadásul jobban összekovácsolják az embereket, mint az ajándéktárgyak.

Élmény-meglepetésünket – a Karácsonyon túl – kiterjeszthetjük a születés- és névnapokra is!

Békés Karácsonyt, kreatív ötleteket és örömteli közös élményeket kívánunk minden kedves Olvasónknak!

a Paramedica