Kedves Olvasó!

Fókuszban: közös „élményünk” – a nátha!

Mindannyian tapasztaljuk, hogy a legtöbben azt keresik, mit ront el, miben téved, vagy hibázik a másik. S persze „felfedezésünket” igyekszünk is – egyszerű és gyors energia-nyerés végett – „pusztán nevelő célzattal” rögtön a fejére olvasni. Bezzeg mi, mennyivel jobbak, ügyesebbek, tökéletesebbek, figyelmesebbek és becsületesebbek vagyunk! Ezt a környezetünkben mindenkinek el kell ismernie!

Másik gyakori tapasztalatunk, hogy míg a régi időkben – akár szóban is – megállapodtunk valakivel, bizton' számíthattunk az ígéretek kölcsönös betartására. A kimondott szónak súlya volt, az ígéret pedig SZENT. Manapság hiába nosztalgiázunk, amikor úton-útfélen – egy könnyed legyintés kíséretében – azt halljuk, hogy a szó elszáll, a papír viszont… Nem, nem, az elporlad! Még az aláírásoktól és bélyegzőktől legsúlyosabb példányok is!

Ki ne ismerné az érzést, amikor rádöbben erre? Egészen logikus reakciónk a bizalmatlanság, elbizonytalanodás, a túlzásba vitt önvédelem, az elkülönülés, befelé fordulás, egészen addig, amíg saját börtönünkbe bezárva találjuk magunkat. Idővel fokozatosan csökken a hőmérséklet és a fény, akárcsak odakint, november közeledtével.

Nem értem az embereket! – ismételgetjük újra és újra, de ettől még csak nem sikerül „megvilágosodnunk”. Mi lenne, ha épp fordítva viselkednénk, mint a megszokott, jól bevált, társadalmilag elfogadott minta? Hogy meglepődne környezetünk, vagy azok, akik által megcsaltnak, becsapottnak érezzük magunkat, ha másként tennénk, mint ahogy az „elvárható lenne”? Annál, hogy becsaptak (amiről ezennel nem kívánunk tudomást venni), talán már az sem rosszabb, ha viselkedésünk miatt értetlennek, túl jámbornak, avagy balgának néznek.

Elégtételünk nem feltétlenül mások bűnbánata lesz (hiszen ez nem tartozik ránk, s manapság nem is „divat”), hanem kívülről, a háttérből, csendes szemlélődésünk során szerzett tapasztalataink: a jó érzés, hogy sikerült felülemelkednünk mások kevéssé korrekt viselkedésén; hogy sikerült megértenünk, nem kell azonosulnunk, őket másolva, ugyanúgy viselkednünk – a „szemet szemért” elvet követve. Fontos ez azért, mert saját utunkat követve, saját jellemünket és értékrendünket tekintve „fölfelé” igyekszünk, eközben minden „méltatlan” esemény lehúzhat, beszennyezhet, ha hagyjuk.

Egy próbát megér, hiszen titkos, nem kevés mulatságot ígérő „kísérletünkkel” (fordított viselkedésünkkel) önmagunkat is próbára tesszük: kiderül, mire vagyunk képesek. Legyünk tehát résen! Adandó alkalommal, amikor újra „árulás” ér, már az első pillanatban állítsuk le automatikus reakciónkat, s gyorsan annak ellentétét állítsuk a helyébe. Eleinte nem lesz könnyű, de némi rutint szerezve, akár szokásunkká is válhat a nyitott, elfogadó, megértő, empatikus és szeretetteljes viselkedés – bármilyen élethelyzetben. Gyakran fogunk mosolyogni azon, ahogy ettől az „ellenfél” pillanatok alatt kizökken jól bevált szerepéből.

Egy idő után azon kapjuk magunkat, hogy nem a hibát keressük, nem azt, amiben különbözünk, hanem örömmel fedezzük fel a legkisebb hasonlóságot is, az EGYSÉG mozaikjának apró darabjait, azt, ami – kivétel nélkül – mindannyiunkban KÖZÖS. Így válik érthetővé, miért állítottuk fókuszba mindenkivel közös élményeinket, s kezdetnek nem kevésbé banális dolgot, mint az őszi náthát.

Ezúton kívánok a Kedves Olvasónak lankadatlan kísérletező kedvet, a derűs szemlélődéshez mértéktartást, bölcsességet, az EGYSÉG keresése útján pedig örömteli felismeréseket, sok-sok visszaigazolást, hogy mindig érezze, jó úton jár!

a Paramedica