Szeretni nehéz…

Kedves Péter!

Tegnap délután kaptam meg a könyved, s túlontúl fogva tartott ahhoz, hogy bármit is írni vagy mondani tudjak róla. Maga a szeretet szó manapság szörnyen elcsépeltté vált, ugyanakkor egy örök, rendkívül magasztos téma, melyhez csak óvatosan, nagy-nagy alázattal nyúlhatunk. Ehhez képest minden kérdés talán sutának, rettenetes közhelynek tűnhet, tehát bocsásd ezt meg nekem.

Rendkívül nagy dolgot tettél, s adtál mindannyiunknak! Nem lehetett könnyű mindezt „megszülnöd” magadból, s papírra vetned. Mások számára viszont hihetetlen nagy megkönnyebbülés, visszaigazolás, megerősítés, hogy mindaz, amit valahol mélyen sejtettek, megéreztek, titkon reméltek, vagy tudni véltek, az valóban úgy működik, sőt, talán maga a valóság.

Könyved a halvány, bizonytalan derengés után a bizonyosság fényét és biztonságát nyújtja majd sokak számára. Köszönet ezért!

Éva

U.i.: Minden felmerülő kérdésem egyetlen rövid mondatoddal áll összefüggésben, ha erről írsz, válaszoltál mindenre:

„A szeretet megtanulásának folyamata küzdelmes."

Kedves Éva!

Jól érezted, valóban ebben a mondatban van a lényeg. Fölmerül tehát a kérdés: miért? Miért nehéz szeretni? Olyasmit mondok most neked, ami talán nincs is a könyvben. Minden hagyomány, minden vallás, de ösztönösen minden művész, s minden gondolkodó, sőt, minden ember tudja, hogy szeretni nehéz, hiszen valamennyien a szeretet hajótöröttei vagyunk.

Az emberiség szellemi őshagyománya (tao, szu., kabbala, gnózis, a Védák, Buddha, az iszlám, de még a sámán-vallások is) tudja, hogy az ember bukott lény. Kiesett az egységből. Mi ezt az őstényt, az Éden-kertből való kiűzetésből ismerjük. Az ember, teremtésének hajnalán kiesett a szeretetből. Elvesztette a szeretet-egységet. Azóta fájdalommal szül, fájdalommal hal meg – és életét szinte teljes egészében a SZERETET HIÁNYA határozza meg. Ezért mondja kivétel nélkül minden nagy tanító, hogy – „Szeress! Szeress! Szeress!"

Ha úgy olvasod el a Bibliát, mint egy tele-regényt, látod, hogy mindjárt az elején Káin megöli Ábelt, s ami utána következik az a vérnek, a háborúknak, a gyűlöletnek a végtelen története. Jézus sorsa példaértékű. Íme, így jár itt, aki szeret…

Ha valaki szeret, helyreállítja a paradicsomi egységet. Ha szeretem a páromat, a barátomat, néhány embert, vagy éppen kutyámat – levetem magamról az önzés őrületét, s visszatérek az Éden kertjébe. Ehhez egy más minőségű emberré kell válnom, meg kell szabadulnom gőgös, egocentrikus lényemtől. Azzal a pszichés struktúrával, amivel mi rendelkezünk, szeretni nem lehet.

A szeretet csak úgy él bennünk, mint valamiféle honvágy. Vágyunk rá, de az áldozatot nem tudjuk meghozni érte. Azért írom, hogy a szeretet megtanulása küzdelmes, mert önmagunkkal kell megküzdeni érte. És ez a legnehezebb, a legvéresebb csata. Az én-emet, a személyes én-tudatomat kell föláldoznom érte – ám ez csak nagyon keveseknek, s rendszerint csak rövid ideig sikerül. De amikor sikerül: az csodálatos!

Ilyenkor egy ősélmény tér vissza, mely együtt jár a megrendítő örömmel, boldogsággal, s a félelem nélküli biztonsággal. Csak ebben az állapotban lesz világos az ember számára, mit jelent ez a szó: Isten.

Előtte nem tudja. Itt, ebben a hazatért állapotban éljük át, hogy EGYEK VAGYUNK. Én benned vagyok, és te bennem vagy – s mindketten: ISTENBEN.

Nem olyan „misztikus” élmény ez, ahogy hangzik. Ölelésben néha megéljük. Néha egy néma együttlétben is. Egy jó szóban. Anyák ismerik, és a gyerekek is. Nem tart sokáig.

De ha csak egy pillanatig megéli valaki – sorsának csúcsélménye lesz, s ebből fog táplálkozni az egész sötét, elátkozott, önző, közönyös és szeretetlen élete során.

Ilyen élményt kívánok néked

Müller Péter