Európa jövője – alkonya?

A világtörténelem tanúsága szerint a Föld különböző részein élő népek fejlődése - felemelkedése, tündöklése, majd hanyatlása - eltérő időben történt. Európa sokáig meghatározó, sőt vezető szerepet játszott az emberiség történetében, amit a II. világháború után az Amerikai Egyesült Államok vett át, és sokan úgy gondolják, hogy a XXI. század második felében már Kínáé és Indiáé lesz a hegemónia.

Európa alkonyát többek között a népességszám kedvezőtlen alakulása vetíti elénk. Az Európai Unió 25 államában jelenleg mintegy 460 millió ember él, amely ugyan jóval nagyobb az észak-amerikai kontinens két államában lakók számánál, de messze elmarad Kína és India lélekszáma mellett.

Európában a legnagyobb gondot az alacsony születésszám jelenti, hiszen a kontinens átlagát tekintve, jelenleg egy családra 1,5 gyermek esik. Vannak azonban országok, ahol még ennél is kevesebb gyermek születik – Magyarország is ezek közé tartozik a családonkénti 1,3 gyermekszámmal. E sajnálatosan alacsony értékkel ráadásul még nem is mi vagyunk a sereghajtók, vannak ugyanis olyan országok (pl. Olaszország), ahol még ennél is alacsonyabb a születések aránya. Tudnunk kell ugyanakkor, hogy a népességszám változatlan fennmaradásához 2,3 gyermekre lenne szükség.

Nem valószínű, hogy a születésszám növelhető lenne az Európa Unió egészében, mivel a döntéshozók irtóznak mindenféle szokatlan megoldástól (pl. az első születés után a további gyermekek nemének megválaszthatóságától), ami a gyermekvállalási kedvet jelentősen növelhetné. Az előrejelzések szerint ezért az Európa Unió országainak jelenlegi 460 milliós lélekszáma 2100-ra mintegy 110 millióval fog csökkenni. Így Európa Ausztrália után a második legkisebb lélekszámú kontinenssé válik. Ne feledjük, valamely kultúra világtörténelmi jelentőségét az adott népesség lélekszáma is meghatározza. Az Európa Unió népességszámán az újonnan csatlakozó országok sem változtatnak majd lényegesen. A jelentős ázsiai területekkel is rendelkező Oroszországot pedig nem szándékoznak befogadni az Európai Unióba.

A másik komoly problémát – paradox módon – az európai lakosság egészségi állapotában bekövetkező örvendetes folyamatos és jelentős javulás veti fel. Egyre tovább élnek majd az emberek. A születéskor várható élettartam előrelátható további javulása miatt 2050 körül már több Európai Uniós országban (így Olasz- és Spanyolországban, Belgiumban és Ausztriában) a lakosságon belül 100 aktív, munkaképes korú emberre 50-nél is több 65 éven felüli nyugdíjas esik majd. A népesség ilyen mértékű elöregedése jelentősen korlátozza majd a gazdasági hatékonyságot. Ráadásul – a genetika forradalmának köszönhetően – a fejlett egészségügyi rendszerrel rendelkező országokban hamarosan sor kerül az emberek géntérképe alapján végzett individuális-speciális egészségvédelemre, amely a betegségek jelentkezését időben jelentősen kitolhatja. Sok szakember becslése szerint ennek köszönhetően 10-20 évvel nő majd az emberek élettartama. A népesség több mint felét kitevő nyugdíjas korosztályok társadalmi eltartása és kezelése súlyos gondokat okozhat.

Ki gondolna arra, hogy a lakosság szükséges egészségvédelmének hosszútávon kedvezőtlen hatása is lehet? Korábban az új genetikai ártalmak kialakulásának és kiválogatódásuknak a mértéke határozta meg a népesség genetikai egyensúlyát. Az orvostudomány fejlődésének köszönhetően azonban egyre inkább korlátozzuk a „hulljon a férgese” elvvel jellemzett kiválogatódást. Régen a Down-kórosok 80%-a nem élte meg az iskoláskort, jelenleg már csak 15%-ukat veszítjük el gyermekként. Korábban a „testi hibás”, csípőficamos nőknek nem igen lett gyermekük, ma viszont már a korai szűrésnek és a hatékony megelőzések köszönhetően szinte nincs csípőficamos. Az e rendellenesség hajlamáért felelős géneket éppen ezért zavartalanul örökítik át gyermekeikbe, így a csípőficam potenciális várományosainak az aránya számottevően emelkedik. S még hosszan sorolhatnám e példákat a gyakori betegségek – például a cukorbetegség és bizonyos fajta rákos megbetegedések esetében is.

Végül utalnunk kell az Európába bevándorlókra is. E kontinens jobb életfeltételei és munka lehetőségei miatt jelentős török, afrikai, indiai, muszlin és más közösségek vándoroltak Európa nyugati országaiba. Az ő gyermekszámuk jelentősen felülmúlja az őslakosokét, ezért arányuk a népességen belül folyamatosan és jelentősen növekszik. Ők ugyan sokat átvesznek az európai kultúra hagyományaiból, de sok szempontból korábbi gyökereik mégis meghatározóbbak. Mindez az európai kultúra alakulását számottevően befolyásolhatja. Bár ez nem baj, hiszen a kultúrák keveredése általában jótékony hatású, de az igazi „európai kultúra” túlélését ugyancsak beárnyékolhatja.

Látható tehát, hogy rövid egészségkörképünk során, Európa jövőjét tekintve milyen sok megoldandó, megválaszolandó kérdőjellel és ellentmondással találjuk magunkat szembe, s talán így érthetővé válik aggodalmunk gyermekeink és unokáink sorsáért...