„Emlékszünk rá, hogy az elektromosságot és a »láthatatlan hullámokat« milyen mértékben kinevették annak idején? Az emberről való tudásunk hasonlóan gyerekcipőben jár.” Albert Einstein Az élet örök
Az orvosok ma már nem jelenthetik ki, hogy hallucináltak azok az emberek, akik halálközeli állapotba kerültek. Ez a tapasztalás egyike az általunk ismert legerőteljesebb érzelmi és pszichológiai hatással bíró eseményeknek, amely sok esetben gyökeresen megváltoztatja az újraélesztett emberek életét.

Azok, akik baleset, súlyos műtét, szívműködési problémák, sikertelen öngyilkosság vagy egyéb okok miatt a halál közelében jártak, olyan észlelésekről számoltak be például, hogy kívülről látták magukat, saját testük felett lebegtek, különbséget tudtak tenni testük és tudatuk között, teljes nyugalom töltötte el őket, szinte életük filmje pergett le előttük, egy alagútban haladtak, amelynek a végén egy sugárzó fény várta őket, amelybe beleolvadtak, boldogságot éreztek, időérzékelésük megszűnt, találkoztak elhunyt rokonaikkal, vallásuknak megfelelő fénylő személyeket láttak, és gyönyörű környezetet láttak, illetve egy határt, ahonnan már nincs visszaút. „Élményeik” hatására személyiségük jelentősen megváltozott, hitük, illetve értékrendjük az élet valóságos és fontos dolgairól átalakult. Előtérbe kerültek náluk az emberi és etikai értékek, sokan belső látást, mediális képességeket is kaptak. A modern technika visszahozhatja ugyan az egyént a halál mezsgyéjéről, de mind a mai napig nem tudjuk megmondani, mi is történik valójában. Ilyen élmények nem csak életveszélyes helyzetben következhetnek be, hanem alvás, mély elmélkedés, ima vagy meditáció során, erősen felfokozott érzelmi állapotban vagy akár spontán módon is.

Az orvosok, pszichológusok a tanatológia tudományág keretében foglalkoznak a „halálközeli élményekkel” (HKÉ), de a vatikáni parapszichológiai kutatók és a szociológusok is vizsgálják e jelenségeket. Az élmények ugyanazokat a főbb elemeket mutatják fel a világ bármely vallásának hívőinél, ateistáknál, gyerekeknél, sőt eleve vakon születetteknél is.

A megélő néhány perc alatt „rálát” egész életére és újra értékeli azt. Meggyőző ismereteket szerez személyisége testtől független mozgásáról, továbbéléséről, és ebben a helyzetben a gondolkodás megmaradásáról, érzékelése bámulatos kitágulásáról.
Az esetek milliós nagyságrendje megnyugtatja a megélőt, hogy hasonló jelenségeket éltek meg többiek is, tehát ő nem elmebajos. Életmódját elkezdi újonnan szerzett ismeretei és meggyőződése alapján átalakítani.

Élményeinek legfőbb tanulsága, hogy az élet folytatódik a halál után, de másként, mint ahogy a vallások magyarázzák. Nincs „ítélet”, csupán lehetőséget kap, hogy átértékelje korábbi tetteit, érzéseit, gondolatvilágát, s a továbbiakban – ha sikerül visszatérnie az életbe - értékelje élete minden percét, és tudatosan, aktívan használja ki céljai, életfeladatai megvalósítására. Napjait ne töltse semmittevéssel, ne legyen soha „üresjárat”, mert ahhoz az élet túl értékes. Könnyebben be tud illeszkedni embertársai közé, elnézővé, megértővé, türelmessé válik, egoista önzés helyett humánus szeretet tölti el, türelmetlen törtetőből „visszafogott bölccsé” válik, eddigi halálfélelme nyomtalanul eltűnik.

Magyarországon a rendszerváltás az irányított életből a szabad aktivitásba helyezte az embert (gyors felnőtté válás), de a hozzátartozó mozgási-erkölcsi szabályok (morál) nélkül. Ezt a tömegeknél csak a kultúra vagy a vallások adhatják meg, ám az etikai kultúra látható módon nagyon lassan terjed.

A vallásosok kb. 80%-a „elvallástalanodott” vagy az ezotéria, illetve a misztika felé fordult, ugyanakkor az öngyilkossági ráta még mindig ijesztően magas. A halál közeli élmények megélése, vagy maga a jelenség elfogadása nyilvánvalóan csökkenti az öngyilkossági hajlamot és az emberekben születésüktől munkáló halálfélelmet. Mélyebb elmélkedésre, „kultúrálódásra” motivál, melynek végeredménye a humánus, gondolkodó ember.