|
A sors megajándékozott azzal, hogy jó barátságba kerültem Hamvas Bélával. Ez a barátság, amelyet kristályosan tisztának lehetett nevezni, egészen haláláig tartott. Neki értelmes felesége, nekem pedig nagyszerű férjem volt.
Hamvas Béla írta egy életrajzában, hogy három éves koráig megváltó akart leni. Soha kételye nem volt abban, hogy valóban megszültetik a kis Jézus. Ez a hite egész életén át megmaradt, nem a világvallások módján, hanem szívós belső kitartással, amely akkor sem hagyta el, amikor az egyetlen ideológia rendszere üldözni kezdte.
Az egyik legsugárzóbb emberként ismertem meg. Akkoriban a Széchenyi Könyvtárban dolgozott. Minden élő és holt nyelven beszélt. Nagyszerű stílussal írt. Azt mondta, hogy amikor ír, a kegyelem állapotában érzi magát.
Számomra azért volt élmény kisgyermekkori vallomása, mert én is írónak születtem, és tudtam, hogy a gyermek nem miniatűr felnőtt, hanem mélységesen hiszi a meséket és a mítoszokat.
A Karácsony számunkra mindig a csodák ideje volt. Ezért írtam régebben egyik cikkemben, hogy számunkra a Karácsony az „esztendő szíve”. Szabadfoglalkozású művészek lévén életünk mindig úgy alakult, hogy éppen a karácsonyok előtti hetekben kerültünk a legnehezebb anyagi helyzetbe. A házbért sem tudtuk kifizetni. De Szenteste mégis - valami rejtélyes varázslat révén - mindig ott állt a Rákóczi úti nagy szobánkban a gyönyörű díszektől, angyalhajaktól, ezüst és arany boáktól díszes, padlótól a menynyezetig érő óriási karácsonyfa. Az ünnepi lakoma sem hiányzott az asztalról, különösen a bejglik száma volt meglepő. Aki olyankor jött hozzánk, az mind evett, nekünk pedig nagyon sok színész, zenész, író és rendező barátunk volt.
Az angyalhit részemre úgy kezdődött – talán másfél évesen – hogy meggyőződhettem róla, igenis vannak angyalkák. Ez a sors ajándéka volt számomra.
1908-ban, a Monarchiában születtem, amikor szinte minden családnál személyzet volt. Újpesti bérelt villánkban egy szakácsnő és egy nevelőnő szolgált. Apám kitűnő színész volt, ő alapította meg az első Újpesti Színházat. Anyám primadonna volt. Állandóan próbáltak és játszottak, bennünket pedig a szolgálók neveltek. Így történt, hogy egy havas Karácsony estén Róza, a szakácsnő kendőkbe bugyolált engem, karjára vett, kinyitotta az ablakot, és a borszeszégőt magasra tartva megmutatta nekem a párkányon mélyen a hóba süppedő angyal mezítelen talpainak nyomát. Ettől kezdve biztos voltam abban, hogy az angyal Szenteste a párkányról rúgta el magát meztelen lábbal, hogy lehozza nekünk a karácsonyfát a Mennyországból.
Még évek múltával is, a legkülönfélébb változások ellenére, minden Karácsonykor megkaptuk a magunk csodáit. Láthatatlanul, vagy láthatóan, a mi kecses angyalkánk mindig megérkezett hozzánk rejtélyes formában, különleges jelekkel, mesékkel. Később bölcsességekkel bizonyították égi létüket. Amikor öregebbek lettünk, tudtuk a módját, hogyan teremtsünk kapcsolatot a lét mélyebb, fénylőbb valóságával.
Nagy zsenik gondolatait tettük ezüsttálcára, kis borítékokba, tarot kártyát húztunk, és egy nagy tálcára helyezve megajándékoztuk egymást szépen csomagolt különféle szimbolikus apróságokkal. E jelképek jelentéstartalma volt a fontos, nem az értéke. Mindenki hozott és vitt valamit.
Barátaim közül azon kevesek, akik még itt tartózkodnak testükben a Földön, bizonyíthatják, hogy a tárgyak, könyvek, gyertyák megdöbbentő pontossággal épp ahhoz kerültek, aki számára aktuális jelentőséggel bírtak. Természetesen a bölcs üzenetek is célba találtak az illetőre nézve.
E Karácsonyok egymásra kopírozódva azóta is megmaradtak nekem ajándékul. Férjem 56 évi boldog házasság után vetette le a testét, de lelke, szelleme továbbra is velem maradt.
Minden Karácsonykor vele és szeretteimmel ünneplem az újjászülető létet, és azt a bizonyosságot, hogy csak élet van. Örök élet!
Olvasóimnak ajánlom, hogy próbálják meg ilyen valódi Ünneppé emelni karácsonyi együttlétüket.
|
