Magyarországon az 1930-as évek elején néhány lelkes társával együtt Baktay Ervin indította el az indián játékot, melyet valóban játéknak tekintettek, ahol a hétköznapokból kissé kilépve, megvalósíthatták olvasmányaik romantikus indián életét. Öltözeteket, sátrakat, használati tárgyakat készítettek, és dobbal, énekkel kísérték táncaikat.

A régi kezdetekről, az ún. „Dunai Indián Táborról” mit sem tudva, 1961-ben Cseh Tamás is alapított egy indián tábort, először csak három-négy barátjával. A társadalom képmutató világától elvonulva egy igaz világot vágytak teremteni, ahol a „kő kemény és a vaj puha”, azaz minden egyértelmű, és pontosan az, aminek látszik. E gondolatiság képezte az ún. „Bakonyi Indián Játék” alapjait, melynek én 1982 óta vagyok tagja. Nem válunk indiánokká, de elmélyedünk egy olyan világban, ahol a természet tanításai, a becsület, a bátorság, a nagylelkűség és a kitartás számít igazi erénynek. Gyermekkori olvasmányainkat felidézve, ezeket az értékeket és körülményeket igyekszünk a valóságban is megalkotni és követni.

Az évtizedek során a játék külsőségei sokat fejlődtek. Sátraink, öltözeteink és használati eszközeink annyira valósághűek, hogy néhány évvel ezelőtt a Néprajzi Múzeum külön kiállítást szervezett belőlük. A közösség tagjait más és más vonzza évről évre a hegyek rejtett ösvényeire. Van, akit a jó barátok, van, kit a nyugodt, szabad élet, míg a fiatalabbakat inkább a harci játék izgalmai motiválják. A síksági indiánok életszemléletét, bölcsességét, szokásait és szertartásai követve egy olyan világot teremtünk meg magunknak, mely bár csak időleges, élményei mégis egész évünkre kihatnak. Sajnos a mai fiatalok kevesebbet olvasnak, főleg nem indiános könyveket. Pedig azok üzenete, tanulságai mai életünk ellaposodó emberi kapcsolataira is jó hatással lennének, és egy természet közeli, elfogadó, nyitottabb életszemléletet nyújtanának.

Miután mélyen beleástam magam a különböző észak-amerikai bennszülött hagyományok megismerésébe, 1996 és 2000 között minden nyaramat a „Nagy Vízen” túl töltöttem, bejárván sok nevezetes helyet, indián rezervátumot. Fontos tudnunk, hogy rengeteg indián nép, nyelv, kultúra létezik. Észak-, Közép-, és Dél-Amerikában körülbelül 4000 (!) bennszülött nép élt, él, melyeknek mind más és más nyelve, hagyománya van. Az indiánok – Kolumbusz tévedése okán – bár ismerik e szót, sohasem nevezték így magukat, hiszen minden népnek megvolt a saját eredeti neve. Az Egyesült Államok területének őslakosait síksági vagy préri indiánoknak nevezik. Az itt élő népek mind a mai napig igyekeznek megőrizni nyelvüket, kultúrájukat, vallási hagyományaikat. Igen nehéz dolguk van, hiszen század annyian vannak, mint a betelepült bevándorlók, ráadásul nyelvi különbözőségeik miatt egymással is csak angolul tudnak beszélni.

Hosszú ideje kutatva és világszemléletüket személyesen is megismerve világossá vált számomra, milyen óriási bölcsességet őriznek. Olyan tiszta és mély tudás birtokában vannak a természetről, a világ „működéséről”, azaz örök törvényeiről, melyek az utóbbi időben a holisztikus szemlélet, a természetgyógyászat és a természetvédelem alapjait is képezik. Ezek a tanítások talán kevésbé közismertek, mint a keleti filozófiák, ám legalább olyan bölcsek és megalapozottak.

A legtöbb időt a lakota (sziú) indiánok között töltöttem, és ez idő alatt szertartásaikon (pl. névadó szertartás, izzasztó kunyhó, naptánc) is részt vehettem. A rezervátumok határát mindössze egy nagy tábla jelzi, de az utak minősége észrevehetően romlik. A lakoták – mint sok másik törzs – válaszúton állnak. Vagy kimennek a „fehér ember világába”, s ott megpróbálnak beilleszkedni, vagy a rezervátumokban őseik hagyományos életét, szemléletét ápolják, követik. Egyik sem könnyű.

Ha kilépnek a „modern világba”, fajgyűlölettel, meg nem értéssel találják magukat szembe, egy olyan élettel, amely számukra még ma is teljesen idegen. Az indiánokat nem vezérli az egyéni meggazdagodás vágya, nem halmoznak fel anyagi javakat, nem bírják a rendszeres, monoton – s főleg értelmetlen, lelketlen – munkát. Általában a legpiszkosabb, legalantasabb munka jut nekik a legkevesebb fizetésért. Talán akkor tudnak indiánként megmaradni, ha művészként (festő, zenész, táncos) kereshetik kenyerüket.

A rezervátumban maradással felvállalják a szinte biztos munkanélküliséget, az ezzel járó szegénységet, s ha nem fordulnak újra hagyományaik felé, akkor a céltalanságot, a gyorsan pusztuló életet is. Az alkohol ma is rombolja a fiatalok testét és lelkét. A megváltozott „modern” étkezési szokások miatt náluk is gyakori az elhízás, a cukorbetegség. Úttalanná, gyökértelenné válva sokan fiatalon meghalnak. A rezervátumon belül a kiút az ősi tanításokhoz való visszatérés lehet, mivel még a mai kor emberének is – éljen bárhol a Földön – hatalmas lelki támaszt, szép és igaz világszemléletet tud adni. Talán ez az oka, hogy hagyományos kultúrájuk az utóbbi húsz évben újra virágozni, erősödni kezdett.

A lakoták életében az erkölcsök nagyon fontosak és szigorúak voltak. A fiatalok csak nehezen, szinte lopva találkozhattak, s a szülőknek feltétlenül bele kellett egyezniük a házasságba. Nehéz, nomád életmódjuk nem tette lehetővé, hogy sok gyermeket neveljenek, s ez kihatott népességük számára is. A családban a nő feladata elsősorban a sátor (ami az ő tulajdona volt) rendben tartása, a gyermeknevelés és az ételkészítés volt, míg a férfiak vadásztak, s ha kellett, harcoltak ellenségeikkel. Ha egy nőnek meghalt a férje, a legközelebbi rokon fogadta be, s tartotta el élete végéig. A családon belül az időseknek megbecsült helye volt, mindig nagy tiszteletben tartották őket, és sokat merítettek élettapasztalatukból. A halált nem az élet végének, hanem egy másik világba való átlépésnek tekintették, ahol újra találkozhattak őseikkel, és békében, boldogságban élhettek. Ugyanakkor hittek (és ma is hisznek) a lélekvándorlásban. Az újra testet öltő lélek azonban előző életében nem csak ember lehetett, hiszen szemléletük szerint minden élő egyenlő, nincs alárendelő viszony ember, állat és növény között.

Egyik legismertebb rítusuk az izzasztó kunyhó szertartás, amely annak idején más népeknél, például a finneknél, de a magyaroknál is létezett. A kunyhó egy körülbelül 3 méter átmérőjű, ágakból méhkas formájúra hajlított vázból állt, melyet bőrökkel, később takarókkal borítottak be. A közepén gödröt ástak a kövek számára, melyeket a kinti tűzben vörösre izzítottak. Ezeket villás faágakkal vagy szarvasagancs segítségével adták be a kunyhóba, ahol a szertartás vezetője először gyógynövényeket szórt rájuk, majd vízzel lelocsolta őket.

Így a bent ülők a belélegzett gyógyhatású gőztől gyógyultak, hiszen az egyidejűleg a tüdejükön és a bőrükön keresztül is hatott szervezetükre. Az izzadással pedig kiégettek magukból minden lerakódott salakanyagot. A gyógyítás azonban nemcsak fizikai, hanem lelki és szellemi szinten is történt. A szertartás során meghatározott rend szerint imádkoztak, fohászkodtak és énekeltek.

A kunyhó maga az anyaméhet jelképezi, a bejárattól elinduló kis földösvény a köldökzsinórt, a földi oltár a Földet, a tűz pedig a Nap földi mása, melyben az ősök tudását őrző kövekben rejlő bölcsességet izzították fel. A kunyhó tehát testi, lelki és szellemi értelemben egyszerre tisztított, gyógyított, s nagy hatásfokkal használják ma is a betegségek kezelésén túl a közösségek formálására és a személyes belső út megtalálására.