Aggodalom, tépelődés, lelki gyengeség…

Induljunk a kályhától! A lelki tulajdonságokat illetően vannak velünk született (natív) és tanult (a szocializáció során szerzett) jellemzőink. Az aggodalom (és az ide sorolható a tépelődés, a határozatlanság is) tanult dolog, a lelki gyengeségre való hajlam viszont velünk született.

I. A lelki gyengeség megközelítéséhez az egyszerűség kedvéért a kifelé- illetve befelé-fordultság (extro-, illetve introverzió) személyiség-dimenzióját érdemes megvizsgálnunk. A befelé fordultság (introvertáltság) egyik oka, hogy az illető úgy érzi, mintha „csupasz” idegekkel élne: szinte zúdulnak rá a külső és belső világ impulzusai. Ezek elől úgy próbál menekülni, hogy elbújik, így „védi” érzékszerveit. A szélsőségesen befelé forduló emberek között találhatjuk meg a „lelkileg gyengék” jelentős részét. Esetükben egyértelműen veleszületett hajlamról beszélünk.

II. Aggodalom, tépelődés, határozatlanság könnyen kialakulhat a szélsőségesen introvertált embereknél is, de – mivel ezek tanult jellemzők – bárki esetében előfordulhatnak, akit öt (!) éves koráig így neveltek.

1. A túl erős külső kontroll és a vele együtt járó debilizáló – bénító, gátló – szorongás arra „tanítja” a gyereket, hogy a dolgok menetét nem képes befolyásolni, az eseményeket kívülről ellenőrzik-irányítják, és nagyon nagy a véletlenek szerepe. Az ilyen gyerek kritikus (feladat-) helyzetben a korábbi kudarcok, vereségek, megszégyenülések által kiváltott vegetatív tüneteket éli újra. A szédülés, légzés-, szív- és gyomorpanaszok, a verejtékezés, elgyengülés átélése bénítja, gátolja őt a jó teljesítmény elérésében. Ezért, még ha csak várható egy kritikus helyzet kialakulása, az illető már előre kórosan aggódik, szorong.

2. Koragyermekkorban alakul ki a szenzitizációnak nevezett túlérzékenység is az érzelmileg negatív, veszélyes, fenyegető ingerek iránt. Az ilyen gyerek (és felnőtt) még inkább aggódik, szorong, határozatlanná válik, mert veszélyt, fenyegetést, árulást keres (s így előbb-utóbb talál is), különösen az új, ismeretlen helyzetekben. Ugyanettől (mármint veszélytől) tart az ismerős helyzetekben is, mert hátha az óta megváltozott valami vagy valaki, legyünk csak óvatosak… Az ilyen gyerek (felnőtt) egyszerűen nem hisz a szemének (érzékszerveinek), ha érzelmileg pozitív, bíztató, kellemes ingerrel találkozik, az számára már gyanús. – „Vajon mit akar ez az ember, hogy ilyen kedves velem?” – tépelődik.

3. Ugyancsak nevelői hatásra alakul ki a siker-orientáltság helyett a kudarc-kerülés, amikor csak az egyértelműen biztos, nagyon könnyű, kockázat nélküli megoldást keresik, vagy – sajátos belső logikával – a mások által is megoldhatatlan változatot részesítik előnyben, hiszen megszégyenülésről, kudarcról ez esetben nem lehet szó (ezt más sem tudná megcsinálni).

Nézzük a helyzet felvázolása után a megoldási lehetőségeket.

A I. részben ismertetett, velünk született befelé fordulási hajlam elkísérhet bennünket egy egész életen át, de önismereti kurzusokon, megfelelő életvezetési tanácsokkal, azok végrehajtásának gyakorlásával az introverzió ellensúlyozható, káros következményei csökkenthetők. A gyakorlatok sikerei alapján önbizalmunk nő, önértékelésünk javul, mindez csökkentheti, sőt meg is szüntetheti a „lelki gyengeséget”.

A II. részben felvázolt három tanult attitűd átfordítható az ellentétébe. A külső kontrollból belső, a debilizáló szorongásból facilitáló (eufóriához hasonló könnyű, kellemes izgalom, feldobottság) lesz. A szenzitizáció ellentétét repressziónak hívjuk, amikor az ember azt vallja, hogy jó emberekkel jó dolgok történnek, s tudja, hogy ő jó. A kudarc-kerülés helyett a siker-orientált ember reálisan képes felmérni helyzetét, és végrehajtható feladatokat vállal, hogy (ismét) sikeres legyen.

E változások elérése időigényes folyamat, de én kollégáimmal együtt azt vallom, hogy a pszicho-terapeutának nem páciense van, aki eltűri, hogy meggyógyítsák, hanem együttműködő, a változásokért aktívan tevékenykedő kliense, aki nem ruház ránk minden felelősséget, mert elfogadja a pozitív gondolkodás (és tettek) szükségességét.