„Mérgező szülők”

„Igaz, hogy vert az Apám, de csak azért, hogy kordában tartson. Nem értem, mi köze ennek ahhoz, hogy tönkrement a házasságom. Aki a vesszőt kíméli, az a fiát nem szereti?!”

  Születésünkkor kezdjük felépíteni a „tökéletes szülő” mítoszát azzal, hogy szüleinket „Istenszerű” lényeknek tekintjük, hiszen teljesen rájuk vagyunk utalva, s ők gondoskodnak rólunk. Eszünkbe sem jut feltételezni, hogy ők sem tökéletesek. Életünk második-harmadik évében már kezdjük érvényesíteni függetlenségünket. Nem engedjük, hogy bilire szoktassanak bennünket, szinte sportot csinálunk az ellenkezésből. A szülőktől való elválás folyamata a pubertás és a kamaszkor idején éri el csúcspontját, amikor aktívan szembeszállunk a szülők értékeivel, ízlésével és tekintélyével. A „mérgező szülők” a szobatisztaságra szoktatástól a kamaszkorig a lázadást, a különbözőséget személyes támadásként élik meg!

Kultúránk és vallásaink egyhangúlag a szülői tekintély mindenhatóságát támogatják. Tabunak számít érdekeink érvényesítéséért a szüleinknek ellenszegülni. Általános felfogás, hogy szüleinknek joguk van irányítani bennünket. Következmény: minden felnőtt emberben – legyen akármilyen sikeres is – amennyiben régen mostohán bántak vele, mélyen legbelül ott rejtőzik egy kiszolgáltatott, rémült kisgyerek!

Egy szülő sem lehet tökéletes. Senki sem képes minden pillanatban érzelmileg rendelkezésre állni, ilyenkor kiabál, vagy túlzottan korlátozóvá válik, azaz még ésszerű és hasznos dolgokat is tilt! A legtöbb gyermek fel tudja dolgozni az időnkénti dühkitöréseket, ha mellette sok szeretetben és megértésben részesül.

Azok a szülők, akiknek negatív viselkedése állandóan jelen van a gyerek életében – ők a „mérgező szülők”. Miért is? Mert az általuk okozott érzelmi károsodás méregként terjed szét a gyermek egész lényén, s ahogy a gyermek felnő – úgy fokozódik a fájdalom!

Milyen szülők okozhatnak kárt?

  • A „tökéletes szülők” – akik mindent jobban tudnak.
  • Az „alkalmatlanok” –akiknek nem való a gyerek, képtelenek „befogadni”.
  • Az „irányító típusúak” – akik mindig mindent megszabnak és követelnek.
  • Az „alkoholisták” – akik inkább isznak, mint gyereket nevelnek.
  • A „szavakkal verők” – akik mindig szidnak, ostoroznak és elégedetlenek.
  • A „testi erőszaktevők” – akiknek a verés jelenti a gyereknevelést.
  • A „szexuális erőszaktevők” – akik zömében pedofilok és antiszociálisak.

Gyermekkorban is tudatosan kialakítható védekezési mód az érzelmi függetlenség, ami nem elszigetelődést jelent, hanem az önálló egyéniség megőrzését a család keretein belül. Ne feledjük, az önmegvalósítás hiánya depreszszióba torkollhat!

Az időközben felnőtté vált gyermek elhárító mechanizmusokat használ. Ilyen például a tagadás, amikor a múltat próbálja rekonstruálni, és az igazság rossz fényt vet a szüleire. Ekkor kijelenti, hogy „nem is volt az olyan rossz, vagy komoly”, sőt „egyáltalán meg sem történt”. Másik mód, hogy „racionalizálunk” (ésszerűsítünk). Például: „Anyám azért nem törődött velem, mert a részeges Apám folyton verte, és emiatt boldogtalan volt”.

A „mérgező szülők” utólagos mentegetése, istenítése a halállal nem ér véget, sőt valójában még fokozódhat is. Sokszorosan nehezebb azt a szülőt vádolni, aki már meghalt, így az élők tovább viselik az egyre mélyülő érzelmi terheket. Lehetetlen a sebeket begyógyítani, amíg nem vagyunk képesek lehozni szüleinket a valóság talajára, vennünk kell a bátorságot ahhoz, hogy annak lássuk őket, amik. Csak így láthatjuk tisztán a múltban lejátszódott hatalmi drámákat, a minket ért sérelmeket és esetleges igazságtalanságokat, ezután tudatosíthatjuk mélyen önmagunkba rejtett fájdalmainkat, melyektől így esélyünk nyílik függetlenedni, majd megszabadulni.

 
Prof. Dr. Kisgyörgy János
akadémikus
Tel.: 06/1-407-3174
(16 óra után)
 
     
 
Nyomtatóbarát verzió Ismerősnek ajánlom Híreink
Lapszemlére feliratkozás Hasznos linkek Orvost Keresek
Vissza Fel Kezdőlap Rólunk