Nekem ebből elegem van!

Az utóbbi időben egyre többen keresnek fel házassági válság problémával. Nemcsak arról van szó, hogy megjelent a „harmadik”, hanem anélkül is, hogy bárki belépett volna a házasságba, valamelyik fél úgy érzi, hogy „neki ebből elege van”, elszürkült a kapcsolatuk, unalmassá vált, „csak a munka van vele”.

Az alapképlet az, hogy a házasság szerelemből köttetett, de az évek során valami történt, és most már inkább egyedül élnék, mint a házastársammal! Bár ez az uralkodó érzés, ám ott a sok észérv: mi lesz a gyerekekkel, ott a közös lakás, a megélhetési nehézségek egyedül, férfiaknak sok esetben gondot jelent az önellátás. Így aztán „húzzuk még egy kicsit”! És évek múlva újra előkerül a probléma, csak most már idősebbek vagyunk, esetleg betegségek is jelentkeztek a megoldatlan érzelmi problémák mellett/miatt.

Mit tehetünk? Több választási lehetőségünk van:
• Tűrünk tovább. (Ki tudja, meddig bírjuk, milyen betegségek keletkeznek önmagunk elfojtása miatt?)
• Megváltoztatjuk a házastársunkkal az életünket
a) az ő tudtával és beleegyezésével (vigyázat, a „tisztázó” beszélgetéseket a férfiak nehezen tűrik, ezért ne kerítsünk nagy feneket a dolognak);
b) tudta nélkül (jobban önállósítjuk magunkat, magunkkal többet törődünk, ha lazábbak, boldogabbak vagyunk, ez rá is kihat).
• „Próbaválást” csinálunk (vagyonmegosztás és a gyerekek „felvilágosítása” nélkül, pár hétre vagy egy-két hónapra külön költözünk, nem tartjuk a kapcsolatot még telefonon sem, „megízleljük”, milyen lenne egymás nélkül).
• A házastársunk nélküli életet választjuk (gondoljuk meg előre, hogyan képzeljük el a hétköznapokat is).
Fontosnak tartom, hogy az érzelmek mellett az értelmet is segítségül hívjuk!

Miért romlik el mindaz, ami olyan szépen indult?
Amikor az ember megházasodik, férjhez megy, bár nem gondolja végig tudatosan, ám tudat alatt – talán a fajfenntartás miatt – a nők többségükben ügyelnek arra, hogy ne házasodjanak „lefelé”, hogy megfelelő eltartójuk legyen nekik és a születendő utódoknak is. A férfiak tudat alatt elsősorban biztos szexpartnert keresnek a nőkben. A nők is szexpartnert keresnek egészen addig, amíg létre nem hozzák az utódot. A gyerek vagy a betervezett számú gyerekek megszületését követően kezdődik el a házastársak egymás iránti elvárásának megváltozása.

A feleségeknek már nem olyan fontos a szex, mint korábban volt, inkább a gyerekek felé irányul figyelmük. A fiatal anyuka azt sem tudja, hol áll a feje, a gyerek gondozása minden energiáját leköti, mire a szexre kerülne a sor, már fáradt, s a férj ezt általában nem érti meg. A férjek kezdetben szomorúak emiatt, majd morognak, végül úgy döntenek, hogy a szexet megkaphatják házasságon kívül is! Amikor az asz-szony rájön arra, hogy férje máshol keresi az örömöt, dühös lesz és elkezd veszekedni. A férjnek ettől még a maradék kis lelkiismeret-furdalása is elmúlik, ami esetleg volt, mert egy veszekedős asszonyhoz minek siessen haza? Vannak asszonyok, akik ilyenkor „revansot vesznek”, vagyis ők is félrelépnek. Na, ettől aztán rakétasebességgel romlik a házasság! Amikor már mindkettő megtette és mégse lett jobb, akkor keresik fel a szexuál- vagy család-terapeutát, akitől ezek után megtudják, hogy szerelmet nem tud adni. Különleges kegy a sorstól, ha valaki átélheti ezt az érzést, és ha mindketten kölcsönösen nem vigyáznak rá, akkor elillan.

Mai életünkre jellemző, hogy mindent birtokolni akarunk. Még szerelmünk tárgyát is. És ebben a pillanatban már nem „érte”, hanem „ellene” szeretünk. Már számtalan cikkemben megírtam, hogy ha nem tartjuk rabláncon a társunkat és saját, tőle független életünk is van, akkor nagy baj nem lehet. Ezek az írások mind arról szóltak, hogy ne birtokoljunk, hanem inkább szeressünk!

A terapeuta megértetheti a házastársakkal, hogy vannak megváltoztathatatlan személyiségjegyek, amikkel együtt kell élni, és vannak olyanok, amelyeket nagy erőfeszítéssel megváltoztathatunk, ha érdemes. Viszont a másik kedvéért csak addig vagyunk hajlandók változni, amíg ez „megéri”, amíg valamit kapunk cserébe, de a személyiségünket nem adjuk fel. Aki azt gondolja, hogy alapvetően megbízhatatlan házastársa majd az ő kedvéért ígéreteit betartó, a találkozókon pontosan megjelenő ember lesz, az nagyon téved! Vagy elfogadja ilyennek, vagy mondjon le róla. Ezek a tulajdonságok sajnos csak házasságkötés után szoktak kiderülni, mert „a szerelem vak”. Vagy nem látjuk meg, vagy a szerelem olyan hatással volt rá, hogy ő is másképp viselkedett. Ha elmúlik a szerelem, mindkét fél jobban „adja önmagát”, kevésbé figyel a másikra.

Mit tegyenek azok, akik még nem rontották el?
Gondoljanak arra, hogy a szülőszereppel megnövekedtek a feladataik, a kötelességeik, a felelősségük, de nemcsak apának és anyának, hanem férjnek és feleségnek is lenniük kell. A pár mindkét tagjának meg kell ezt értenie, és tudatosan gondoznia kell a „szerelem virágát”.

Mindenkinek jól esik egy kis figyelmesség! Tálcán ágyba hozott reggeli, váltott műszak a sírós kisgyerek ágya mellett, egy szál virág, a másik munkájának megbecsülése, a csak egymással töltött órák, amíg a kicsi alszik, vagy a nagyszülők vigyáznak rá. Sokat jelenthet egy-egy kettesben töltött hétvége, amikor csak egymásra figyelünk!

Most, hogy közeledik az ünnep, gondoljunk arra, hogy nem a drága ajándék igazán értékes, hanem a személyre szóló!

Dr. Pándy Mária
szexuálpszichológus
Telefon: 291-4308